Élt egy varjú, akinek tökéletesen boldog volt az élete. De egy napon a varjú megpillantott egy hattyút. “Ez a hattyú olyan fehér, én meg olyan fekete vagyok…” gondolkodott a varjú…

“Biztosan ez a hattyú a legboldogabb madár a világon.” El is mondta ezt a hattyúnak. “Igazság szerint…”, mondta a hattyú, “éreztem, hogy én vagyok a legboldogabb madár, amíg meg nem láttam egy papagályt, aminek két színe volt. Most már azt gondolom hogy a papagály a legboldogabb madár a teremtésben.” A varjú ezután meglátogatta a papagályt. A papagály ezt mondta “Nagyon boldog életem volt, amíg meg nem láttam egy pávát. Rajtam csak két szín van, rajta pedig megszámlálhatatlan!” A varjú ezután meglátogatta a pávát az állatkertben és azt látta, hogy emberek százai tolonganak, hogy láthassák. Miután az emberek elmentek, a varjú odament a pávához. “Kedves páva! Te olyan gyönyörű vagy! Minden nap emberek ezrei jönnek el, hogy lássanak téged! Amikor engem meglátnak az emberek, azonnal elhessegetnek! Azt gondolom, hogy te vagy a legboldogabb madár a világon!” A páva válaszolt “Én mindíg tudtam, hogy én vagyok a legszebb és legboldogabb madár a földön. De a szépségem miatt állatkertbe zártak. Alaposan körülnéztem az állatkertben és azt láttam, hogy a varjú az egyetlen madár, amelyiket nem zárnak ketrecbe. Egy ideje már azt gondolom, ha varjú lennék, boldogan elrepülhetnék bárhová!”
Az emberek problémája is pont ugyanez.
Szükségtelenül összehasonlítjuk magunkat másokkal, ezért szomorúak leszünk és szenvedünk. Ne értékeljük azt, ami nekünk adatott és ez a boldogtalanság ördögi köréhez vezet.